A család, ahová tartozunk - tapasztalatok
Ha önmagunkat vizsgáljuk, egyidejűleg azt a rendszert is vizsgáljuk, ahová tartozunk. A két dolgot nem választhatjuk el egymástól. Egy ember legbiztosabban elfogadható rendszere nem más, mint a családja. Ez megkérdőjelezhetetlen.
Mindenkinek vannak szülei, – még akkor is, ha van, aki úgy érzi, hogy nincsenek – akiktől az életet kapta. Életünk legnagyobb ajándéka, maga az élet. Amikor a fogantatás pillanatában elindulunk az életünk útján, úgy tűnik nincs más küldetésünk, mint valamikor az életünk folyamán továbbadni a kapott ajándékot és gyerek(ek)et hozni a világra.
Az a tapasztalat, hogy már a rendszerbe való megérkezésünk, azaz a fogantatás körülményei is sok mindent befolyásolhatnak az életünkben. Más az indulás például egy alkoholos éjszakai buli alkalmával spontán, vagy egy nagy érzelmekkel telített, teljes odaadásban fogant magzat esetén. Nem beszélve a mesterséges körülmények között, ún. lombik program által indult életről.
Az utóbbi esetben például jókora teherrel indul az újszülött, hiszen a többes beültetés magával hozza a veszteséget, az által, hogy a terhesség korai – de fontos – szakaszában a beültetett embriók közül akár 2-3 is meghalhat. Ilyenkor a megszületett gyerek magával hozhatja azt a traumát, mely szerint önmagát okolja a testvérei halála miatt.
Erre a felismerésre leginkább Bert Hellinger családállítás módszere világított rá. A családállítás, mint rendszerterápiás módszer, - az életünk folyamán megjelenő probléma leképezésével - nagy biztonsággal megmutatja, hogy a fogantatás körül, illetve a magzati időszakban milyen lelki sérülés ért bennünket. Ez a módszer hívta fel a figyelmet arra, hogy a normál terhességek jelentős hányada ikerterhességnek indul, de az egyik magzat valami miatt a kezdeti időszakban meghal.
A „meddőséggel” kapcsolatban is radikálisan új felismerést hozott a családállítás. Eddig ezt a problémát szinte kizárólag biológiai oldalról vizsgálták. Időnként felbukkannak a lelki, érzelmi vonatkozások is, de az orvoslás nagy jelentőséget nem tulajdonít ennek. A családállítás megmutatta, hogy – sok esetben - ennek a problémának a gyökerei is a családi rendszerben keresendők.
Például, ha a „meddő” nő családjában – akár több generációval korábban – valami tragikus dolog történt, (valaki elvesztett egy magzatot, vagy belehalt a szülésbe) akkor a lélek egyfajta „átvállalással”, vagy szolidaritással reagál a történtekre és inkább „kikerüli” a kockázatos helyzetet. Tehát, egy ilyen probléma esetén, mielőtt egy drasztikus beavatkozással vállalnánk gyereket, érdemes megvizsgálni a családból hozott információkat.
Gyakran felszínre kerülő probléma az abortusz által, vagy spontán módon elvesztett magzatok esete. Ilyenkor mind az anya, mind pedig a később megszületett gyerek számára nehézséget jelenthet az elvesztett gyerek, illetve testvér. Az anya sokszor nem tud teljes szeretettel fordulni a megszületett gyerek felé, mert a lelkében ott van a fájdalom, ami a korábbi veszteséghez kapcsolódik. A leképezés során, amikor egy képviselő által megjelenítjük a meghalt gyereket, és az anya befogadhatja őt a szívébe és szembenézhet a történtekkel, attól kezdve teljességgel tud ránézni a megszületett gyerekére.
Bizonyos esetekben, pedig a gyerek számára jelent terhet az elvesztett testvér, még akkor is, ha semmit nem tud a történtekről. A lelki kötődés, amit a szeretet tart fenn, néha olyan erős lehet, hogy akár fizikai betegséget is okozhat. Mintha azt mondaná a gyerek a meghalt testvérének, hogy: "Ha te nem élhetsz, akkor nekem sincs jogom hozzá."
Tehát, nagyon fontos, hogy mielőtt családot alapítanánk, gyermeket vállalnánk, nézzünk rá a családi rendszerünkre és ez által önmagunkra is, hogy megvalósulhasson a teljesség, amiben maximálisan jelen lehet a szeretet.
Kiss Péter
családállító terapeuta, selfness tanácsadó
(A cikk a „Születés Hete” program kapcsán íródott. 2010 május 2-9.)