Mese a Betegségről
Egy borongós napon, amikor az Ember éppen annyi mindennel volt elfoglalva, valaki kopogott az ajtón. Az Ember kelletlenül nyitott ajtót az ismeretlen idegennek.
- Mit akar? - kérdezte az Ember.
- Én a Betegség vagyok. Úgy hallottam, hogy itt szükség van rám.
Az Ember nagyon megijedt. Nem tudta, hogy ilyenkor mit kell csinálni. Mire észbe kapott, a Betegség már bent is volt és otthonosan elfoglalta a legjobb helyet a nappaliban.
Az ember nagyon mérges lett, mert az az ő kedvenc helye volt.
- Magára itt nincs szükség. Éppen elég bajom van így is. - mondta az Ember a Betegségnek.
A Betegség erre még mélyebben süppedt a kényelmes fotelba. Az Ember még dühösebb lett és minden erejével megpróbált megszabadulni a váratlan vendégtől. Az Ember minél inkább el akarta távolítani a Betegséget, annál inkább elvesztette az erejét. A Betegség viszont egyre jobban érezte magát az új otthonában. Az Ember még mindig nem tudta, hogy miért is jött a látogató. Amikor már alig volt ereje, akkor leroskadt a Betegség mellé és megkérdezte:
- Tulajdonképpen ki is vagy Te valójában? Mondj valamit magadról.
A Betegség meglepődött, de jól esett neki az érdeklődés és elkezdett mesélni. Heteken keresztül csak mesélt és mesélt. Az Ember pedig kíváncsian hallgatta. Egyre érdekesebbnek találta a történetet és ahogy telt az idő, egyre jobban kipihente magát, az ereje pedig lassan visszatért. A Betegség egyszer csak azt mondta:
- Elfáradtam! Nem bírok tovább mesélni. Azt hiszem elmegyek.
Az Ember azt mondta:
- Kár. Jó volt hallgatni téged. Sokat tanultam tőled. Köszönöm, hogy itt voltál.
A Betegség felállt és kiment az ajtón. Az Ember később sokszor gondolt a Betegségre, és olyankor mindig elmosolyodott.