Az egyetlen esély: Köszönöm!
A családállító munka általában azzal kezdődik, - ha már megfogalmazódott a probléma - hogy megnézzük, történt-e valami tragikus dolog a családban. Megkérdezem a klienstől, hogy van-e információja a családban történt eseményekről. Egyes esetekben nagyon sok történet tárul elénk, máskor nagyon kevés, vagy szinte semmi. Van olyan eset is, amikor egyáltalán nem tudunk semmit. Arra gondolok, amikor a kliens nem ismeri a szüleit. Mit tehetünk ilyenkor? Mi a dolgunk? Az elmúlt hétvégén egy fiatal férfi jött a csoportba, aki nem mer kiteljesedni. A kitűzött cél elérése előtt minden összeomlik körülötte. Amikor elmondta, hogy elhagyták a szülei és csecsemőotthonból gyermekotthonba, majd nevelő szülőkhöz került, azt mondtam neki: Jó, hogy túlélted. Akit a szülei elhagynak, úgy érzi, hogy talán nincs is joga létezni. Úgy érzi, hogy ő rossz és minden amit csinál, csak rossz lehet. Ráadásul a férfi haragot érzett a nevelő szüleivel szemben is, ami még inkább megnehezítette az életét. A harag ilyenkor csalóka. Néha éppen arra haragszunk,aki segít rajtunk. Ilyenkor el kell gondolkodnunk, hogy valójában kinek is szól a haragunk. Esetünkben egyértelmű, hogy a harag a szülőknek szólt, akik elhagyták a gyereküket. Az elhagyott gyereknek egy esélye van az egyensúlyba kerüléshez, ha a szívében odafordul a szüleihez és azt mondja: Köszönöm. Ez történt a leképezés során. A férfi kimondta az oldó mondatot, majd átélhette azt a pillanatot, amikor a szülők odafordultak a nevelő szülőkhöz és azt mondták: Köszönjük, hogy megtettétek helyettünk. A rend helyreállt.