Háború, háborodás, elmeháborodás
Ahogy kinézek a kertre, látom a virágzó gyümölcsfákat, a zöld levélkezdeményeket, az ébredő életet. A fecskék első csapata is megérkezett és a kis utazók elfoglalták a – hosszú évek óta biztos –szálláshelyüket. Mira a rangidős cica összegömbölyödve fekszik a lábamnál. Kicsit távolabb Nimród, a nyugdíjas – nem lát, nem hall – kutyánk alszik. Béke van. Csend.
Mégis van bennem valami nagyon távoli és mégis jelenlévő nyugtalanság. Azokra gondolok, akik hozzám hasonlóan várták a tavaszt, a napsütést, a levegő friss illatát, az új életet. Azokra gondolok, akiket mindettől megfosztott a háború. A háborodás, a megháborodás, az elmeháborodás. Hová lehet még ezt fokozni? Hol van az a végső ütközet, az a támadás, az a feltámadás, ami után végre kitisztul minden? Ami után felébred a tiszta szellem és a tiszta lélek.
Vajon kié a felelősség, hogy ismét végveszélybe sodródunk? Politikai-, társadalmi-, gazdasági elemzések…túl sok az okoskodás. A válasz az emberben van. A háborút, a konfliktust, a szembenállást nem az emberek csinálják, hanem egy ember. A többiek csak elhiszik neki, hogy igaza van. Ezzel az „igazsággal” szemben egyetlen fegyver van, a kollektív felelősségvállalás. Ez az, ami ébredezni látszik Európában.
A közös érdeket a személyes fölé helyezni. Ettől válik az ember, Emberré.