Halottak napja
Mostanság nem könnyű együtt lenni a gyerekeimmel. A kamaszkor minden tünete rajtuk van, szinte kibírhatatlan a viselkedésük. Ennek a tudatállapotnak az egyik legfeltűnőbb magatartásformája, a szülőkkel való szembenállás. A közös családi programok időszakának vége, a gyerekek elindultak felfedezni önmagukat. Kísérletet sem teszek arra, hogy rábeszéljem őket valami együttes dologra. Az elmúlt napokban viszont valami érdekes dolog történt. Az elmúlás gyertyáinak lángja összehozott bennünket. Elindultunk együtt, az őszi napsütésben és végigjártuk a temetőket. Emlékeztünk szülőkre, nagyszülőkre, déd- és ükszülőkre. A hűvös idő ellenére, valami melegség volt velünk. Aztán közös ebéd a nagymamánál, aki már csak egyedül képviseli generációját a családunkban. Öten ültünk az asztalnál és egyszer csak valami nagy vidámság lett úrrá rajtunk. A két kamasz ontotta magából a sztorikat, iskolai és egyéb élményeket, poénokat, hülyeségeket. Mi pedig nevettünk velük, és élveztük, hogy együtt vagyunk. Mindannyian ott voltunk: szülők, nagyszülők, déd- és ükszülők, testvérek, szerelmek, tettesek és áldozatok, a Sors és a Halál.