Rendszerterápia - családállítás

Egy borongós napon, amikor az Ember éppen annyi mindennel volt elfoglalva, valaki kopogott az ajtón. Az Ember kelletlenül nyitott ajtót az ismeretlen idegennek.

- Mit akar? - kérdezte az Ember.

- Én a Betegség vagyok. Úgy hallottam, hogy itt szükség van rám.

Ismét egy új esztendő küszöbén állunk. Az évszámok, mint kilométerkövek emlékeztetnek az idő múlására. Haladunk azon az úton, ami az életünk pályája.

A keresztény kultúrkőrben a Karácsony, a szeretet ünnepe. Akkor, amikor Jézus megszületett, egyáltalán nem ünnepelték. Éppen ellenkezőleg, alig hogy megszületett, veszélybe került az élete. Jóval később lett fontos az Ő élete. Akkor, amikor megismerték Őt.

Az elmúlt hétvége nagyon izgalmas volt, nem csak a munka, hanem a körülmények vonatkozásában is. Az izgalmak ott kezdődtek, hogy szombaton hajnalban útra keltem Sopronba, miközben a média arra figyelmeztetett, hogy a rossz időjárás miatt, ha lehet, mindenki maradjon otthon.

Gyakran hallom ezt a mondatot: "Nem vagyok elég jó." Sokan érzik úgy, hogy nem elég jó társak, vagy nem elég jó szülők, vagy nem elég jó nők, vagy nem elég jó ... gyerekek.

Egy fiatal nő, akivel a legutóbbi csoportban dolgoztunk, megkérdezte tőlem, hogy a családállításon szerzett élményét elmondhatja-e a pszichoterapeutának.

Gyakran kérdezik tőlem, hogy mitől függ a családállítás eredménye. Mitől lesz jó és mitől lesz eredménytelen. Egyre inkább úgy érzem, hogy a családállítás nem más, mint egy ébresztőóra.

A HÉVen (helyiérdekű vasút) utaztam Budapest felé, amikor az egyik megállóban felszállt egy fiatal férfi.

Mostanában foglalkoztat a közösséggé válás kérdése. Mi az ami segíti és mi az ami gátolja egy közösség létrejöttét?

Mostanság nem könnyű együtt lenni a gyerekeimmel. A kamaszkor minden tünete rajtuk van, szinte kibírhatatlan a viselkedésük. Ennek a tudatállapotnak az egyik legfeltűnőbb magatartásformája, a szülőkkel való szembenállás.

Ma - kissé váratlanul - megérintett a felismerés, hogy éppen az érett felnőttkorban vagyok, amit Wilfried Nelles a küldetéstudat fogalmával jellemez. Ahogy kinéztem a napsütéses, éppen lecsendesedő világra, arra gondoltam, hogy mit is jelent ez az állapot nekem.

Néhány nappal ezelőtt egy előadáson azt hallottam, hogy a gyerekek alapvetően nem félnek, hanem a szülők "tanítják" meg félni a gyerekeket. Például azzal, hogy aggódnak értük és megóvják őket bizonyos élethelyzetek megtapasztalásától.

Úgy tapasztalom, - és ezt a csoportnak sokszor el is szoktam mondani - hogy az önismereti munka legnagyobb akadálya, a koncepció.

Szeretnék még egy kicsit elidőzni a magzati élmények gondolatkörében. Az anyaméhben eltöltött időszak az egységtudatot jelenti számunkra. Együtt vagyunk, egyek vagyunk. Minden ami az egység stabilitását veszélyezteti, halálos lehet számunkra.

Azt ma már biztosan tudjuk, hogy életünk kezdeti szakasza, amit az anyaméhben töltünk, meghatározó élményeket ad számunkra. Jót is és rosszat is.

Pánikbetegség. Félelmetes tünetek, mind a beteg, mind a környezete számára. Különösen félelmetes ez a probléma, ha egy 16 éves gyerekről van szó.

Egy fiatal nő, azzal a problémával jött a csoportba, hogy szenvedélybeteg. Szexuális függőségben szenved. Nehéz megítélni, hogy mikortól beszélhetünk "kóros" szexualitásról, hiszen nincsenek látható tünetek, mint az alkohol, vagy a drog esetében.

Szia Andreas! A legutóbbi alkalommal úgy emlékszem, hogy feltetted a kérdést: Mi a szeretet? Ez a kérdés megmaradt a gondolataimban és - talán nem véletlenül - most ismét elémkerült egy másféle módon.

A hetvenes éveik elején járó házaspár most nagyon bánatos. - Üres lett a ház. - mondogatják szomorúan. Elköltözött a ma-holnap negyvenéves lányuk. Nem először zajlik le náluk ez az esemény.

Egy fiatal lány szeretne megszabadulni a félelmétől. Úgy érzi, hogy NEM-et kellene mondania, de fél a következményektől. A Félelem ott van mellette és kíséri Őt.